Akihez gyerekként alkalmazkodnom kellett, ahhoz felnőttként kötődöm.

Gyerekként nincs lehetőségünk választani. Egy gyermek számára a gondozó (anya, apa, tanár) a létfenntartásnak a feltétele, az életben maradásé. Egy gyermek nem mondhatja azt, hogy 

kilépek ebből a kapcsolatból, mert ez nekem nem jó.

Ezért a gyermek nem a kapcsolatot hagyja el, hanem önmagát. Elkezdi figyelni a gondozó reakcióit. Folyamatosan figyelnie kell a másiknak a hangulatára. Éreznie kell, mikor kell megfelelni, mikor lesz ő "jó".

Megtanulja, hogy úgy lehet biztonságban, ha alkalmazkodik. Ez a túlélésének az egyik feltétele. Az idegrendszere megtanulja érzésekkel, hogy 

a szeretet feszültséggel teli", a bizonytalanság a szeretet, a kiszámíthatatlanság az a szeretet.

A teste pedig ezeket az érzéseket érzi biztonságosnak. Ezért felnőttként sokszor nem azt választjuk magunk mellé, aki valóban biztonságos, hanem azt, aki ismerős érzelmi állapotot kelt. Amikor már érezzük, hogy ez nem jó, kilépünk belőle és választunk egy másikat magunk mellé, aztán ezt ismételjük újra és újra.

Már megint ugyanolyan, mint a többi…

Ugyanazt az érzést, dinamikát, fájdalmat tudjuk vele átélni, ami ismerős, ami biztonságos az idegrendszernek. A tudatalattink nem gyógyítani akar, hanem befejezni azt a történetet, ami még nem történt meg. 

Na most én megmutatom a világnak, hogy most sikerül…

Ez végül kényszerré, függőséggé válik. Újra és újra olyan helyzetbe kerülünk, ahol nem figyelnek ránk, el kell nyomnunk magunkat, és folyamatosan reménykedhetünk: "majd most másképp lesz!"

Amikor a gyermek egyszer nem kapta meg, amire szüksége volt, a felnőtt én újra megpróbálja, hátha most sikerül. 

A gyógyulás ott kezdődik, amikor rájövünk, hogy az nem megoldás, hogy majd jobb embert találok. A gyógyulás ott kezdődik, amikor a testem megtanulja, hogy milyen a valódi biztonság. Amikor megtanuljuk milyen a lassabb kapcsolódás, milyen a határaimat tartani, fülön csípni magunkat, amikor visszacsúszunk a régi működésbe és átgondoltan cselekedni. 

A valódi gyógyulás ott kezdődik, amikor már nem kell alkalmazkodnom ahhoz, hogy kapcsolódjak.A valódi gyógyulás az, amikor már akkor is szerethető vagyok mikor nehéz érzéseim vannak. Akkor is elfogadva vagyok, mikor éppen semmi jót nem látok magamban. 

Mi az, amit most is szeretetnek nevezek, pedig valójában csak ismerős?

Hol alkalmazkodom még mindig azért, hogy kapcsolatban maradhassak?

Milyen lenne az életem, amiben nem kell önmagamat elhagynom?

Szeretettel: 

Nóra és Marcell